1903
- Frigyes főherceg Nagykanizsán.
- Frigyes főherceg, az V. hadtest parancsnoka, folyó hó 10-én a délutáni bécsi gyorsvonattal Kőszegről Wurm vezérk. ezredes, az V. hadtest törzskari főnöke és Gersich cs. és kir. kapitány, parancsőrtiszt kíséretében Nagykanizsára érkezett. A város közönsége nevében az állomáson Vécsey Zsigmond polgármester, Deák Péter rendőrfőkapitány és Halis István árvaszéki tanácsos fogadták. - Őfensége a polgármester üdvözletét szívélyesen fogadta és azután a fellobogózott városba hajtatott. Este 8 órakor az Arany Szarvas szálloda éttermében a tisztikar részvételével közös vacsora volt.
A királyi herceg szombaton reggel 8 órakor háziezredünk helyben állomásozó 2-ik zászlóalja felett tartott szemlét. Már a kivonulásnál gyönyörködve néztük fényesen kihúzott bakáinkat és a hozzájuk fűzött várakozásunkat a szemle eredménye nagyban igazolta. A kórház mögötti kis gyakorlótéren a főherceg Zsivojnovics őrnagy, zászlóaljparancsnok jelentése után az egyes századokkal zárt gyakorlatokat végeztetett, majd az egész zászlóalj legénységéből hadi-létszámú század alakíttatott Marzsó Tibor cs. és kir. kamarás, százados parancsnoksága alatt. Végre Zsivojnovics őrnagy zászlóaljban gyakorolt a legénységgel. - Á legénység conditiója, a csapatok kifogástalan mozdulatai általában a legkényesebb igényeket is kielégítő mintaszerű kiképzése láthatólag a legkellemesebb benyomást tette a főhercegre és magas megelégedését az 1/4 11 órakor tartott díszmenet után a tisztikarnak tudomására is adta.
A főherceg a bevonulás után a katonai kórházhoz hajtatott, majd 3/4 11 órakor a város közönsége nevében tisztelgő Vécsey Zsigmond polgármestert és Deák Péter főkapitányt fogadta. 11 órakor a helybeli közös laktanya tiszti étkezőjében dejeuner volt, honnét a főherceg a város küldöttsége és a helybeli tisztikar kíséretében az állomásra hajtatott. - szívélyes búcsúvétel után a királyi herceg a 18 óra 15 perckor induló bécsi gyorsvonattal elhagyta városunkat.
Halis István.
A Magyar Szemle című szépirodalmi lap e heti (július 12-iki) számának vezércikkében a következőket írja:
A dilettáns szó, amint ez Heyse szótárában megolvasható, szoros összefüggésben van a delectare szóval, amely tudvalevőleg annyit jelent, hogy gyönyörködtetni, amiből azonban nagy hiba volna azt a következtetést levonni, hogy a dilettánsok azok, akik gyönyörködtetnek.
Én a dilettáns fogalmát úgy határoznám meg, hogy az ismét közel jutna az eredeti latin szóhoz, amely törzsöke volt. E szerint a dilettáns az az esztétikai lélek, amelyben a remekművekben való állandó és folytonos gyönyörködés bizonyos formai készségeket fejleszt ki, amelyek szintén nyilatkozni iparkodnak. Aki szereti és érti a jó verseket, aki sokat gyönyörködött bennük, az idő folytán okvetlenül ráadja fejét a verselésre. A nagy impressziók reakciót keltenek benne, s nem volna fogékony lélek, amely egy sor remekmű intenzív élvezése után nyugodt maradna, s nem adna hangot magából.
Franciaországban körülbelül minden író tud írni s az írók javarésze íróművész is egyúttal. Nálunk ellenben a legjobb irodalmi családokban is megesik, hogy nem tudnak írni, legalább is nem úgy, ahogy elvárná az ember. Viszont akadnak igazán jól író dilettánsok. A minap például kezembe akadt egy vidéki ember könyve. Hajnalhasadás a címe, a szerzőt Halis Istvánnak hívják, Nagykanizsán városi tanácsos. A kötetben elbeszélések vannak és krónikás dolgok Kanizsa város történetéből. Ugyan ez a szerző, - ha jól emlékszem, - pár esztendővel ezelőtt is adott ki egy könyvet, s annak ez volt a címe: Színes mozaik Kanizsa város történetéből. Nem tudom, hogy egész pontosan írtam-e le a címet, mindenesetre hálátlanság volna tőlem, mert annak idején élvezettel forgattam a könyvet. Szerzője kétségtelenül műkedvelő és nem úgynevezett hivatásos író, mert vidéken adja ki könyveit, újságban sohasem látom a nevét, s olybá tűnik föl, hogy nem is áhítozik írói babérokra. Ámde ha őt dilettánsnak nevezem: rettenetes fogalomzavart támasztottam magamban. Mert tudni való, hogy Halis István sokkal jobban ír, mint napilapjainkba dolgozó tárcaíróink túlnyomó része. Van stílusa, ami annyit jelent, hogy írásmódja egyéni, formás, sőt nem egy helyütt művészi, magyarossága pedig kedves és vonzó. Szóval e dilettánssal szemben, aki tud írni, tömérdek írót idézhetnék, aki nem tud írni.
- - E cikkhez még sokat hozzátehetnénk, ha Halis István nagy tudását, széles ismeretkörét és derült humorát méltatni akarnánk, s az is bizonyos hogy már régen országos hírű nevezetes ember lenne, ha minden törekvése oda nem irányulna, miképp Kanizsa város történetét az ismeretlenségből kiemelje s tudományát majdnem kizárólag ennek a célnak nem szentelné, - de nem szándékunk az ő munkásságának ismertetése.
Csupán felhívni akarjuk az illetékes tényezők figyelmét arra, hogy az Istentől nyújtott alkalmat ragadják meg, és írassák meg vele Kanizsa város történetét - mert annyi tudással, önzetlenséggel, szorgalommal és szeretettel senki sem fogja e város történetét megírhatni, mint ő.
Szemünk előtt van, hogy egyik-másik törvényhatóság mennyi áldozatot hoz történetének megíratására - hasztalanul. Somogymegye ismételve mozgalmat indított meg ez iránt, Zalamegye pedig már a második 10.000 frtot áldozza reá.
Kanizsának pedig lehetőség adatott, hogy történetét kevés költséggel egy magas nívón álló oly igazi tudóssal megírathassa, milyen vidéken nem szokott akadni. Mert a vidéken vannak ugyan Írói és Művészi körök, de alig vannak írók és művészek.
Hogy miként lehetne az ügyet dűlőre vinni, ahhoz nem szólhatunk hozzá a városházi tényezőknek és a szerzőnek véleménye nélkül. De egyenlőre talán elég lenne az is, ha a tudós kutató vállairól levennék a hivatalos gondok egy részét és a kutatási, költségekre 4-5 éven keresztül évi 500-600 frtot adnának.
Styriában.
III.
Cilli, július 29.
Hiába kardoskodunk mi, soviniszta újság-írók, a magyar fürdők és nyaralóhelyek mellett: a sok szép szó csak olyan, mint a szentelt víz; se nem árt, se nem használ. Azért ami kedves honleányaink és honfiaink éppen úgy ellepik az idegen helyeket, mintha egy betűt sem írnánk. Valamennyi azt mondja, hogy muszáj. Egyiknél ez, másiknál amaz a “vis maior”. Legtöbbnél: az olcsóság. Így azután például Styria is valóságos magyaroktól megszállott tartomány, amelyet hazafiságuk fenntartásával a magyar közönség kisebb erszényesei szállottak meg.
Itt Cilliben is minden lépten nyomon magyar szó csendül föl. Olyan édesek itt ezek a hazai hangok!
Találkozunk kiköltözött magyarokkal is, akiknek boldogságtól, örömtől ragyog az arcuk, mikor újra fülükbe cseng a régen hallott nemzeti nyelv.
A napokban a sétatér egyik padján ülve beszélgettünk, mikor egy szép sudár úrinő vezette el mellettünk kis leánykáját. Ahogy elhaladt, lehajolt leánykájához és ragyogó, kigyúlt arccal mondta neki:
- Hallod, kedvesem? Magyarok. Ezek itt nyaralnak.
Vissza is néztek felénk, s ha jól láttam, a nő szemében örömkönny csillogott. A kis leányka is olyan aranyos, csókolni való arccal mosolygott vissza ránk, mintha kedves ismerősei voltunk volna…
Amilyen megható volt ez a jelenet, éppen olyan mulatságos egy másik találkozás.
A reggeli órákban sétálgattunk a páratlan szépségű fasorban. Egyszerre csak egy kéményseprő-legény. termett előttünk.
Nőm tréfásan megjegyezte.
- Ma szerencsénk lesz; kéményseprővel találkoztunk.
- Bizony, a kéményseprő szerencsét hoz. - Mondta tiszta magyaros kiejtéssel a kéményseprő-legény és udvariasan szalutálva, jó reggelt kívánt.
Megtudtuk tőle, hogy Marcaliból való.
A legnagyobb meglepetés azonban a szállóban ért bennünket, ahol étkezni szoktunk rendesen.
Mikor első napon a már tavaly magszokott asztalunkhoz telepedtünk és betűzgettük a félig német, félig francia nyelven írt étel jegyzéket, a főpincér odasietett a magyar pincérek ismert fürgeségével, udvarias szolgálat készségével, és magyarul kérdezte:
- Mit méltóztatnak parancsolni?
- Ah! magyar? - mondtuk egyszerre meglepődötten.
- Igen is, kérem, pozsonyi vagyok, - mondta nyájas arccal.
A szálló tulajdonosa néhány lépésnyi távolból mosolygó, megelégedett képpel gyönyörködött a meglepetés jóleső hatásában: s mikor tetszésünket nyilvánítottuk neki, kijelentette, hogy magyar vendégjei iránti figyelemből szerződtetett olyan főpincért, aki magyarul is tud.
- Most jönne ide Halis Pista az ő szumir lelkével! - mondtam én. Mert nyomban reá gondoltam, akinek szittya vére lángot fog, ha valahol csak egy talpalatnyi magyar hódítást lát.
Pedig hát miért kicsinyelnők: ez is csak magyar hódítás, hogy az udvar-képességre még nem avanzsirozott magyar nyelvnek legalább a hotelképességet megszereztük… Cilliben.
Valamire mégis csak jó a kuruc-természet idegenben is.
Hogy imponál most a főpincérünk magyarul-tudása az egész szállóbeli személyzetnek. Irigy szemmel néznek reá valamennyien, mikor látják, hallják: milyen vidáman társalog az idevonzott magyar nyaralókkal. Mert idejönnek most még azok is, akik játszva boldogulnak a német nyelvvel.
A szobaleány mindenáron magyarul akar tanulni.
Leányom próbálgat vele egy-egy leckét és mondja neki:
- Fräulein - kisasszony.
Mondogatja utána:
- Gisaszóny.
- Stube - szoba.
- Szobá.
- Brot - kenyér.
- Genjér.
Így tanulgat szegény néhány magyar szót; majd a nyelve törik ki bele. És rettenetesen bámul, hogy milyen rémséges nehéz a magyar szót kimondani. De azért csak tanulgat türelmesen. Valamire menne is talán, ha nem leányomtól, hanem attól a magyar kéményseprő-legénytől kapna leckéket, aki állandóan Cilliben tartózkodik. Az idegenbe szakadt magyar fiuk általában kitűnő nyelvmesterek.
De nem csupán zengzetes nyelvünk kezd hódítani. Négy év előtt, mikor először voltunk itt, még híre hamva sem volt a paprikának. Az asztalokon kizárólag csak bors ékeskedett. A paprikát csak híréből ismerték. Most már a vendéglői asztalokon hívogatóan piroslik a jófajta szögedi paprika is. - Az étel-lapokon meg az “Ungarische Golyas” és “Ungarische Pergelt” hirdetik a magyar konyha hódítását. A paprika élvezetét illetőleg azonban még nincs valami alapos értesültségük. valószínűleg abban a hitben vannak, hogy a magyarok marokszámra eszik a paprikát, mert a “goljás” meg a “pergelt” majdnem élvezhetetlen a rengeteg sok paprikától. No de majd megtanulják lassankint a készítés módját is. Annyit már megértettünk velök eddig is, hogy a piros paprika nem étel, hanem csak fűszer; s hogy mi otthon nem húsos paprikát, hanem paprikás húst szoktunk enni.
Azt hiszem: így lassankint majd szépen összeismerkedünk a Stájer sógorokkal. Megismerjük egymásnak nemcsak szokásait, életmódját, hanem erényeit és bűneit is. Tanulunk egymástól jót is, rosszat is.
Sokért nem adnám, ha egyszer kocsira pakolhatnám például a mi nagykanizsai suhancainkat és megmutathatnám nekik színről színre, hogy milyen védelemben vannak itt a faöltetvények, pedig ezek a Stajer-suhancok is ugyancsak járják a sétateret, az erdőt. Mászkálnak, barlangolnak egész napon át; - külsejükre nézve körülbelül éppen olyan kócsosak, züllöttek is, mint a mi ismeretes facér-palántáink; de hogy belső világukban több a nemes tartalom, - abból ítélhető meg, hogy az erdő és sétatér fáit a világért sem sértenék meg; a madarakkal pedig megosztják a falatjokat is. Azért itt a kis madárkák a sétatéren is, az erdőben meghatóan bizalmasak. Nem riasztják, nem rettegtetik szegénykéket aféle gummipuskás facér-palánták. Ha emberi alak halad a fák alatt kanyargó szerpentin úton, nem riadnak szét, hanem leröpdösnek a fák legalsó gallyaira vagy az útszélre s kis fejöket erre-arra forgatva, apró csillogó szemecskéikkel leskődnek, kacsintgatnak, hogy nem hull-é feléjök egy kis kenyér- vagy szömlye-morzsa. A sétatéren meg már annyira bizalmas jóbarátjoknak tekintenek minden embert, hogy rászállanak a nekik morzsát szórónak kezére, vagy leröppennek lába elé s úgy kacsintgatnak föl, mintha csak minden morzsát illő madár-tisztességtudással köszönnének meg.
Milyen sokat kell még nálunk különösen a nagyreményű suhanc nemzedéknek szelídülni, hogy az ártatlan kis madarak, ezek a kedves és gondos kertészei a fatenyésztőknek, ilyen bizalmasan merjenek közelünkbe jönni! Akkor majd nekünk is kevesebb küzdelmünk lesz a falomb-pusztító hernyókkal.
Ha majd a fa-ültetvényeket és madarakat nálunk sem kell csőszökkel, közigazgatási rendőrségi közegekkel védetni: akkor talán a mi Szépítő Egyesületünk is gondolhat olyan kirándulóhelyek létesítésére, minők Cilliben bőven vannak. És akkor majd a Nagykanizsán nyaralóknak sem kell egész nap a város kőtömegében égniök és táplálkozniok az utcák szaharai portengeréből. Less hova menniök egy-két órai pihenőre, hogy kifújják magukból az önkéntelenül bevett meleget és port.
Hát erre nézve bizony nagyon elkelne egy kis tanulmányi kirándulást rendezni Cillibe a mi édes, drága, - de árnyéktalan, de poros otthonunkból. Talán megragadnák közönségünk lelkét ezek a pompás kiránduló- és pihenő-helyek, amiket nem dobált ide Istenáldásul a jóságos anyatermészet, hanem fáradni, dolgozni áldozni is kellett azokért; meg kellett hódítani itt is minden talpalatnyi földet a kultúra ösvényvágó munkásszerszámaival s a munka verejtékezésével. -Nemzedékek munka-eredménye lehet ez, amit a szépség kultuszának becsületes, önzetlen, lelkes munkásai nemzedékről nemzedékre növekvő kincsül hagytak, s amit az apák nemes intencióját megértő fiak folyton újabb áldozatokkal, újabb munkával növesztettek immár hatalmasan gyümölcsöző örökség-kinccsé.
Ezt a kirándulásokra kultivált, gondosan fásított és rendezett vidéket járva, sokszor rágondoltam Szommer Náthánra, a mi nagyon agilis természetű felügyelő postafőnökünkre, akinek a lelkén talán még most is, mint édes gond-teher, csüng az a gondolat - amit a Szépítő Egyesület egyik közgyűlésén vetett szőnyegre - hogy Nagykanizsa részére szervezni kell kirándulóhelyeket. A mindent nyomban, ma, vagy legalább is már holnap élvezni akaró filiszter önzés nem találta az ő tervét (mert konkrét tervet terjesztett elő) életképesnek; mert nem lehetett volna a város végétől a kirándulási helyig azonnal pázsit-szőnyeget teríteni és árnyas fa-sort húzni; a mi filiszteres, (mesésen olcsó vagy éppen ingyenes kielégítést váró) kényelem-szeretetünk pedig csak a ma élvezetére gondol. Ilyet azonban nem lehet rögtönözni. Ez egy nagy emberöltő fáradságos munkáját, lassan szűrődő, lassan gyülemlő áldozat-filléreit igényli.
Ahogy Cillinek legmagasabb kirándulási pontjáról, az úgynevezett “Annensitz” filagóriájából letekintek a hatalmas hegyoldal mélységébe, és elgondolom, hogy milyen erős elhatározás, milyen nagy önzetlenség kellett ennek a vadon természeti szépségnek rendezésére gondolni: szomorúan gondolok a mi filiszter-önzésünkre, mely minden jó gondolat, minden szép terv értékét a szerint mérlegeli, hogy ígér-e közvetetten hasznot, élvezetet vagy nem.
Bizonyára ez a filiszter-önzés áll útjában a mi Szépítő Egyesületünknek is, hogy csak a későbbi nemzedékek által élvezhető és kihasználható alkotásokba nem vághat; hogy önzetlen munkájának támogatásához úgyszólván kötéllel kell verbuválni a tagokat.
No de ne sóhajtozzunk! Ne vádoljuk meg minden lépten nyomon a mi társadalmunkat! Ne ítéljünk holtak és elevenek fölött!
Lent a mélyben zúgnak a cillii harangok. Az elhunyt pápát harangozzák ki, akinek lelke itt hagyta földi szegénységét, péter-filléres, nyomorult fejedelmi palotáját, a Vatikánt, amelynek foglya, koldusa volt amíg porhüvelyéhez kötözte az élet.
Íme: ez a szegény, koldus apostol, ez a vatikáni fogoly is milliók önzetlenségéből él.
Mi lett volna szegényből, ha az önzetlen hívők péter-filléreinek egybegyűlő millióiból valahogy el nem tengődhetik?
És mi lenne a Vatikánnak egymásután következő tiarás foglyaiból, ha egyszer bedugulna a páter-fillérek forrása?
De nem dugulhat be.
Hisz az alamizsnáskodásnak ezen a terén olyan jók, olyan önzetlenek az emberiség milliói!
Lapunk mai száma ünnepi szám.
Mi is részt veszünk a nemzet ünnepében, mely Deák Ferenc születésének 100-ik évfordulója alkalmából annak halhatatlanságát hirdeti.
Nem maradhattunk távol az ünneplőktől, hisz lapunk is azokért az ideálokért küzd kis erővel, de mindig lelkesedéssel, amelyeket Deák Ferenc jelölt ki a nemzetnek.
Azok az ideálok veszélyben vannak. Deák nagy műve sohasem volt még oly nagy veszélyben, mint e napokban.
A múltak dicső emlékét visszaidézve, tán reá találunk az igaz haladás útjára.
A Zala mai száma a következőket tartalmazza:
Vezércikk; Deák Ferenc emlékezete. (Óda) Írta: Révay (dr. Ullrich) József.
Deák és politikai helyzetünk.
Deák családja.
Deák család nemessége. (Két nemesi okirat.)
Deák Ferenc élete. (E.)
Deák Ferenc utolsó napjai, halála és temetése.
Deák Ferenc életéből
Deák, mint diák. Írta: Halis István.
Eredeti Deák Ferenc históriák. Írta: Maros Bódog.
Apróságok Deákról.
Hírek.
Törvénykezés.
Közgazdaság.
Irodalom.
Szerkesztői üzenetek.
Hirdetések.
Zalamegye régi nevének visszaállítása. Vármegyénk köztiszteletben álló alispánjának hazafiúi szíves figyelmébe ajánljuk lapunk mai számában Halis István városi tanácsostól közölt czikkben fölvetett azt az indítványt, hogy megyénk régi nevének visszaállításához szükséges lépések a törvényhatóságnál és a minisztériumnál megtétessenek.
Zalamegye régi nevének visszaállítása.
A “Zala” ünnepi Deák számában látott napvilágot Halis István nkanizsai városi tanácsos tollából írt “Deák Ferenc mint deák” című érdekes cikk, amelyben az író felvetette Zala vármegye régi nevének visszaállítására célozó mozgalom eszméjét Érdekes indítványát így okolta:
Vármegyénk neve nem Zala, hanem Szala volt kilencszáz esztendeig. Csupán a 19-ik században kezdték csúfolgatni Zala néven. Bizonyára valami szlovák kezdte ezen a néven emlegetni. Ugyanis Zala ó-szláv szó, míg ellenben a Szala egyike azoknak az ősi-magyar szavaknak, melyet a régi hazából hoztak elődeink.
És ezt a szláv nevet lassan-lassan elfogadtuk mi magyarok! Csupán a paraszt ragaszkodik az ük-apáktól maradott régi névhez. Ő még Szalabérbe jár, Szalaapátiban hallgatja a misét és a Szala vizében halászgat.
Ha a mai nemzedék olyan nevetségesnek nem tartaná az ilyen dolgot, hát kérvényezné a vármegye igazi nevének visszaállítását!
A “Zala” hasábjain felvetett figyelemre méltó sorok visszhangot talált a megyei lapokban, sőt még néhány somogyi lapokban is. A “Kaposvár” október 29-iki számában szintén osztja e véleményt, emennyiben kijelenti “hogy a mi somogyi népünk is Szala-megyét emleget és nem Zalát.” - A “Keszthelyi Hírlap” októberi 25-iki számában így írt Halis indítványáról: “Zala a mi tudtunkkal is ó-szláv szó és gyönyörűt jelent. - A szlávok ezzel jelezték ezt a szép megyét. Valószínűnek tartjuk, hogy ebből a Zala szóból lett a “Szala” a magyar ember ama szokása révén, hogy kemény z-t szereti a könnyebb kiejtésű sz-szel helyettesíteni. Zamárdik is Szamárdinak ejtik. A nyelvészek feladata eldönteni, hogy a “Szala” ősmagyar szó-e. Ha csakugyan az, akkor föltétlenül vissza kellene állítani a régi nevet a szláv helyett.”
Lapunk e sorai némileg ellentétben van Halis soraival. Mert míg Halis szerint “vármegyénknek neve nem Zala, hanem Szala volt kilencszáz esztendeig. Csupán a 19-ik században kezdték csúfolgatni Zala néven, bizonyára valami szlovák kezdte ezen a néven emlegetni,” addig laptársunk szerint előbb volt “Zala” és azután lett “Szala”. Tisztelt laptársunk e véleménye némileg téves, amelyet tévedését fényesen korrigálja november elsején megjelent számában és történeti megfigyelés alapján igazolja Halisnak a “Zala” hasábjain tett indítványát. - A régi “Szala” névnek jogosultságáról különben így ír:
“A döntést a történeti megfigyelés szolgáltatja. Szent István királynak a zalavári egyház részére 1904. augusztus 16-ikán kiadott adománylevelében Zalavár helyiség “vila Zalavár” megjelöléssel fordul elő, egyháza pedig az okmány meghatározása szerint “az insula Zaladiensi”-n feküdt. Hogy a “Z” betűt “Sz”-ként kell ejteni, bizonyítják az ugyanezen okmányban előforduló következő szavak: Zenleus, Szőlős-nek és Zent-hadrianmartyr, mely Szent-Hadrián martyr-nak felel meg. Vármegyénket már az Árpádok uralkodása alatt nemcsak Zaladiensis, hanem Saladiensis-nek is írják, ami szintén az “Sz” hangzás mellett tanúskodik. A vármegye 1550. pecsétjében Comitatus Zalá-nak neveztetik, amelyet akkortájt Szalá-nak olvastak, mint ahogy a Zapolyai-t Szapolyainak, Zerdahely-t Szerdahelynek, Sigiártó-t Szíjgyártónak.
Még a múlt században is Szalának mondták Zalát, amikor a következő, Kassán 1759-ben megjelent költeménynek címe mutatja: Barkóczy Ferenc úrnak, Nagyméltóságú Szalay gróf, Pálóc vára örökös urának, Magyarország prímásának ns. Esztergom, Heves és külső Szolnok vármegyék örökös főispánjának etc. Pauler Gyula a Magyar Nemzet története című munkájában - I. k., 8. ol. - Szala vize, Szalavár szavakat használja, de a 70. oldalon ugyanezeket már Zala és Zalavár jelzéssel írja.
Így tehát van kilátásunk arra, - ha nem is a közeljövőben - hogy olvasóink nem “Zalá”-t, hanem “Szalát” olvasni!
Zalamegye régi neve.
- Szala-e vagy Zala? -
Zalavármegye régi nevének visszaállítását célozó mozgalom mindszélesebb mederben folyik. A megyei lapok mind nagy szeretettel tárgyalják a “Zala” hasábjain Halis István nagykanizsai városi tanácsos által felvetett eszmét - Persze az ügynek egy kis felületes tárgyalása, lévén az magyaros tulajdonság, ezúttal sem maradt el. - A “Zalavármegye” is megemlékezett a régi névnek visszaállítása iránt indított mozgalomról s azt írta, hogy igaz ugyan, miképp megyénket Szalának mondták és írták, de a régi nevet ne állítsuk vissza, mert az újat már megszoktuk. Most maga Halis István, a lelkes indítványozó írt ez ügyben, nevezett laptársunk hasábjain, melyben a következőket írja e kérdésről, amely kérdés iránt, értesülésünk szerint, vármegyénk hangadó köreiben is nagy érdeklődést tanúsítanak:
Egy igazi magyaros vélemény! (T. i. a felületes bírálat - Szerk.) Mert ilyen a magyar természet! Nem is igen vártam mást, mert ismerem nemzetemet; s azért muhamedán megnyugvással fogadom a dolgot: “Allah így akarta!”
Föl kell azonban hoznom mentségemül az egyik okot, mely arra késztetett, hogy a régi név visszaállítása iránt propagandát indítsanak.
Ugyanis magából Zágrábból nyertem értesítést, hogy a túlzó horvátok néhánya besorozza megyénket Nagy-Horvátországba. Vas és Somogy megyékből megelégszenek csupán azokkal a területekkel, melyeken vend és horvát nép lakik, de a mi vármegyénk egészen az övék, mert a megye neve szláv!
Ma még nevetséges inkább ez az erőlködés, mint bosszantó. De ne feledjük, hogy már sok bajt okozott az ilyen hamisítás. Hogy egyebet ne említsek: az oláhok mozgalma, mely szerint mint ős-lakók visszaszerezni akarják Erdélyt, szintén ilyenforma történeti falsum alapján keletkezett.
Úgy gondoltam, hogy ennek a törekvésnek útját lehet vágni, még pedig elég könnyen, - mert vármegyénk régi neve visszaállításának nagy horderővel bíró kérdése hivatalosan elintézhető volna, s alig kerülne több fáradságba, mint bármely más aktának elintézése.
Ha ez nem kell a vármegye magyarságának: akkor nem lesz többé szavunk az ügyhöz!…
Most azután le is tehetném tollamat, ha a cikkező egyúttal olyanfélét is nem állított volna, hogy örvendjünk, miképp Göcsejben a “küszólások” nem követelnek elismerést, és hogy a modern magyar nem tudná megmondani egy serleg kumisz felhörpintése után, hunor-e, vagy magor?
Ezekre kétrendbeli dolog elmondásával felelek.
Tavaly a “Budapesti Hírlap”-ban egy pompás cikket olvastam Deák Máriától “Penci” volt a címe. A cikkben fölemlítve volt a Tárnok határában levő Asszuvölgy.
“Asszuvölgy? Sohasem hallottam ezt a nevet!” tűnődtem magamban, mert harminc esztendő előtt (valamivel utóbb, mint az akadémiai “kiküldöttek” ott jártak, hogy a göcseji küszólásokat összegyűjtsék s így nemzeti kincs gyanánt megőrizzék az utókornak) én is Göcsejben jártam és azt hittem, hogy Tárnokot jól ismerem. - Van ott egy “Szív-völgy,” de ezt csak nem lehet írni Asszuvölgynek!
Megkérdeztem a tárnoki születésű, kanizsai főkapitányt: Deák Pétert. Fölvilágosított, hogy most Asszuvölgynek hívják azt a dűlőt, melyet az öregek Szívvölgynek neveztek.
Persze! Hiszen én is úgy jártam ottlétemkor, hogy nem értettem meg Kocsis Miska válaszát, mikor arra a kérdésemre: “hol volt,” így felelt:
- “A szívvőgy-be.”. Éppen így járhatott más is, (talán éppen valami kataszteri hivatalnok) s neki “A szívvölgy” név értelmetlen levén, megmagyarosította Asszuvölgyre.
Íme! nem kell tehát félni, hogy a civilizáció el nem temeti a göcseji küszólásokat!
A második dologra nézve pedig factum, hogy elődeink sohasem ittak kumiszt, hanem erjesztett árpa levet vagyis: sört. Ez pedig olyan civilizált ital, hogy nincs mit szégyenkeznünk miatta.
Ugyanis az erre vonatkozó egyedüli forrásmunkában, Priscus Rhetor történeti följegyzéseiben az foglaltatik: “a (hun) falvakból árpából készült Kam nevű italt hoztak bor helyett.”
És ezt a följegyzést elmagyarázták (azok a tudósok, kik szamojed, csuvasz, tatár és más ilyenféle piszkos népeket akartak magyar rokonság gyanánt a nyakunkba varrni) olyképpen, hogy az ősi nyelven Kam-nak nevezett szó helyett Kumiszt tettek csupán azért, mert ez a szó megvan a tatárok nyelvében és kancatejet jelent.
És a dicső rokonság kedvéért megtették őseinket kancatej ivóknak!
(Pedig a Kam szavat is megtalálta Bálint Gábor tudósunk, igazi rokonuknak a daliás és vitéz cserkesz népnek nyelvében, mely nép szemünk láttára tűnt el 1864. évtől fogva a megsemmisülésbe. Cserkesz néven is sört jelent a Kam szó.)
Vagyis: egy serleg Kam fölhörpintése után a modern magyar még mindig meg tudja mondani, hogy ő se nem hunor se nem magor!
